Menu:

Társoldalak:

arrow Szerelem
arrow Fantasy Painting
arrow Sonata Arctica Lap
arrow Webes Játékok
arrow Tigrisek
arrow PDA Programok
arrow Receptor

 

Alacsonyabb rangú istenek, démonok

Alacsonyabb rangú istenek, démonok
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

Több ezer év távlatából ma a kutatók világosan látják, mely istenek álltak a vallásos élet középpontjában, kik voltak azok, akiket az egész ország tisztelt, és kik voltak helyi numenek, akiket másutt alig ismertek. A szövegekből és a tárgyi emlékekből kitűnik az is, hogy gyakran nem a papok érdeklődésének homlokterében álló istenek voltak népszerűek az egyszerű emberek körében, hanem olyan lények, akiknek nevével hosszú időszakokon keresztül alig találkozunk a feliratokon. Más tekintetben is relatív egy isten "nagysága". Ha az egyiptomi vallás egészéhez mérten jelentéktelen is a szerepe, egy-egy közösség számára bizonyos időre túlnőhet a legnagyobbakon és elnyerheti az "ég ura", "valamennyi isten ura" és hasonló jelzőket.
A múzeumokban oly gyakran látható törpeistenek például sokáig az egyiptomi vallás periferikus elernei közé tartoztak. Többeknek a nevét ismerjük közülük: egyikük Aha, a "Harcos", mások neve Hit és Hatiti, de a legközismertebb Bész. A széles arcú, lapos orrú, aránytalanul rövid lábú Bész groteszk jellegét az állatfül is fokozza, sőt néha állatfarka is van. Külseje lehet kifejezetten ijesztő, máskor a humoros vonások érvényesülnek inkább. Bész bajelhárító, népi védő istenség, aki a mérges kígyókat, a gonosz befolyásokat, a démonokat tartja távol védenceitől. Az alvók különösképpen könnyen kerülhettek veszélybe, ezért egyesek éjjelre közvetlenül is oltalma alá helyezték magukat, az ő képét faragták ki az ágyra. Vidám, derűs természetét a dobok, erejét, harciasságát a kezében tartott kések fejezik ki. Bész nagy korszaka a késői időkben, a Kr. e. I. évezredben kezdődött, amikor különböző más istenekkel kapcsolták össze alakját. Többek között Su szerepét is átvehette, fennmaradt olyan kép, ahol ő támasztja alá az égistennőt. A sok lényből összetett panteisztikus isteneknek Bész, arcát adta az istenvilág egységesítésére törekvő vallásfilozófia.
Hasonló természetű lény Thoérisz istennő, aki a vízilófej, terhes női test, oroszlán-láb és krokodilusfarok erősen össze nem illő együttese ellenére sem lett visszataszító szörnnyé. Különös, bizarr, de mégis méltóságteljes istenalak, akinek ábrázolásaiból a humoros vonások általában hiányoznak. Mint a törpeistenek, ő is oltalrnazó, főképpen a szülő nők számítottak segítségére, Kezében gyakran a za (védelem) szó hieroglifáját tartja. Pozitív szerepe a vallásban annál is figyelemreméltóbb, mivel a víziló a Széthet megtestesítő, gonosz állatok egyike volt. A papság is érezte ezt az ellentmondást, s ennek feloldására jött létre az Ozirisz-mítosznak egy olyan verziója, melyben Thoérisz, akit itt Széth kedvesének mondanak, átáll Hórusz oldalára, s ez megöli az istennőt üldöző kígyót. Később oly szorosan kötődött Oziriszhoz, hogy Karnakban közös templomot emeltek egy vízilóistennőnek, Ipetnek és Ozirisznak.
A vízilókultusz egyik legimpozánsabb ernléke az a tekintélyes méretű, rendkívüli gondossággal megmunkált szobor, melyet Thébában állított fel a Kr. e. 7. Században egy magas rangú tisztviselő annak érdekében, hogy az istennő megvédje Nitókrisz főpapnő vagyonát. Az istennő itt az északi égbolt hatalmas Víziló csillagképével és egy dekán csillaggal is azonos. A naosz oldalán, melyben a szobor állt, a szobor készíttetője a hét Hathor előtt imádkozik. A csillagistennő és a sors irányítói tehát együttes tiszteletet élveztek, annakjeleként, hogy az asztrológiai szemlélet magasabb körökben is hódított.
A nép számára mint bajoktól megszabadító istennők voltak a legkedvesebbek. Egy Kr. e. 8. századi szobor felirata nyújtja a legértékesebb tájékoztatást a hozzájuk fűződő várakozásokról. Az istennő kinyilatkoztatásában Reretnek, Thoérisznek, majd Ipetnek mondja magát, a késői kor vallásában tehát már valamennyi vízilóistennő azonos volt. Ipet a régi Ipy névforma helyére lépett. "En vagyok Reret, aki hangjával támad, pusztítva közeledik, felemeli hangját, üvöltést ad ki magából, de megmenti azt, aki az ő testéből származik." A továbbiakból kiderül, hogy ő az, aki késével védelmezi a Mindenség Urát. A dérnonok serege az ő parancsainak engedelmeskedik. "Számba veszem a hetemu démon ajándékait, a semai démonok hatalmam alatt állnak. A kedefti szellemek így szólnak: Mi az, amit megtegyünk? - Én küldöm a halált az élet ellen." (J. Vandier in: La Revue du Louvre 12. 1962, 199.) Az oltalom, a megsemmisítés, a halál és az élet mind azoknak az erőknek a kezében van, amelyeket az istennő irányít.
Thoérisz maga is közel áll a démonokhoz. Egyiptomi neve a Ta-Weret (A Nagy) egyúttal egy démoncsoportra, a weretekre is utal. A görög daimón szóval a vallástörténet az istenek és emberek világa közötti átmeneti lényeket jelöli, akiknek különböző népeknél számtalan neve, megnyilvánulási formája lehet. Egyiptomban két nagy osztályba sorolhatók, túlvilági és földön tevékenykedő, megjelenő démonokra. Az előbbieket a pirarnisszövegekből is ismerjük, földi dérnonról egyik első forrásunk egy irodalmi szöveg, mely csak részben maradt ránk.
"Íme, én leszálltam a mocsárba, mely ezzel a legelővel határos. Asszonyszemélyt láttam ott, akinek nem emberi teste volt. Hajam az égnek meredt - így mesélte -, mikor megláttam a szőrét. Nem sima volt a bőre. Soha nem teszem meg azt, amit mondott. A borzadály tőle még mindig a tagjaimban van." (H. Goedicke in: CdÉ 45. 1970, 244. skk.)
Így beszéli el egy pásztor társainak ijesztő, de egyben izgató kalandját, mely egyébként másnap reggel tovább folytatódott. A nőnek ekkor már sokkal vonzóbb külseje volt, úgy látszik a szövegből, hogy állati bundája eltűnt. Ez a töredékes mű a korai Középbirodalom korából már azt a szemléletet tükrözi, mely a környezetet, a természetet istenekkel, démonokkal népesítette be. A mocsári asszony természetfeletti lény - egy helyen istennőnek nevezik. Ezzel azonban az író csak a népi szóhasználatot akarja visszaadni, a szellemasszony nem azonos egyik istennővel sern. Az író a korai népi gondolkodást örökítette meg, ezért olyan becses a fennmaradt rövid szakasz számunkra. A mocsári asszony szerepeltetésével hamisítatlan népi-babonás ízt akart kölcsönözni az elbeszélésnek. Szellemek, kísértetek egyébként csak sokkal később tűntek fel ismét a világi irodalomban.
A vallásos irodalom démonvilága viszont az Óbirodalorn óta rendkívül sokrétű, számos szót ismerünk különféle démoncsoportok jelölésére. Sok esetben azonban egyik terminust sem találjuk, s ilyenkor csak a szövegösszefüggés döntheti el, hogy istenről vagy démonról van-e szó.
Milyen kritériumok alapján sorolhatunk valamely természetfölötti lényt a démonok közé? Egymagában még nem elegendő az, hogy az illető lény nem tagja egyik istencsoportnak sem, és nem fordul elő sem mitikus szövegben, sem a himnuszirodalomban. Egyik fontos ismertetőjel/ hogy a démonok neve - eltérően az istennevek többségétől - általában könnyen értelmezhető. Ezek a nevek gyakran az emberre nézve ijesztő tulajdonságra vagy veszélyes funkdóra utalnak. (Vad Arcú, Tüzes Szemű, Arnyak Elnyelője stb.) Alakjuk is felismerhetővé teszi őket. Sok esetben istenekétől eltérő állatfejük van, nemritkán több állatfejet viselnek az emberi testen. Az emberi vagy állati fejet láng vagy valamilyen tárgy is helyettesítheti, mint edény vagy kötelek. Többnyire egy-egy tulajdonsággal vagy funkcióval jellemzik a démonokat, egyes szövegek viszont megfoghatatlannak jellemzik lényüket, változónak tulajdonságaikat.
A démonok tüzes leheletétől is tartottak/ szájukból azonban nemcsak tűz, hanem némelykor kígyók jönnek elő. Groteszk vonásaik közé tartozott néha a hátranéző arccal ábrázolt fej. Ilyen démoni lény a halottakat átszállító, hátrafordított arcú égi révész is.
A démonok egyik legrégebbi csoportja az istenek követei. Ezek a félelmes lények, akik emberekre és istenekre egyaránt veszélyt hozhattak, gyakran Ozirisz szolgáiként szerepelnek a szövegekben, de más istenek követeiről is hallunk. Szahmet követei a betegségdémonok. Követ jön az emberért, amikor meg kell halnia (Aníintelmeí), de a túlvilágon is félnie kell tőlük, mint ezt például a Halottak Könyve 29. fejezetéből is látjuk: "Vissza, te, bármely isten követe! Talán azért jöttél, hogy elrabold a szívemet...?"
Nemcsak a követek okozhatnak betegséget, a haitiu démonoknak a neve is az egészség megkárosítására utal (hait = kór). Később túlvilágdémonokként is szerepeltették őket. Általánosan elterjedt hiedelem volt, hogy a holtak visszajáró kísértetei is betegséget, halált hoznak. Főleg éjszaka voltak veszélyesek, hátrafordított arccal hatoltak az élők házaiba és próbálták az anyáktól elragadni a kisgyermekeket. A sokféle betegségdémon ellen a legkülönbözőbb védekezési módokat dolgozták ki. Igy kenőcsöket készítettek a ház ajtajának, ablakának bedörzsölésére, hogy a gonosz szellemek be ne léphessenek. Az Edwin Smith-féle orvosi papirusz pedig egy varázsige után a következő előírást közli: "Így szóljon az ember, akinél egy desz-fából való ág van. Mendenki, járja körbe házát, s nem fog meghalni az év járványától." (18. col. 15-16. sor. J. H. Breasted: The Edwin Smith Surgical Papyrus. I. Chicago, 1930, 478.) Érdekes népi mágikus eljárás őrződött meg ebben a szövegben: a háznak védelmet nyújthat, ha varázserejű ággal bűvös kört vonnak körülötte. A védőkör a későbbi idők mágiájában is szárntalanszor visszatérő motívum.
Az ún. Nagy démonok (Wer, gyakrabban nőnemben: Weret) a kései Újbirodalomtól kezdve kerülnek mindinkább előtérbe. Vezérük az Ég Weretje, aki Thoérisz istennővel azonos. A züercí-szellerneket mindenüttjelen levőknek érezték. Egy papirusz a következő helyek weret-démonait sorolja fel: "Az ég minden démona, a föld rninden démona, a kút minden démona, az üreg (vagy: utca) minden démona, a mocsár minden démona, a tűz minden dérnona, a tócsa minden démona." (British Museum Papirusz 10 083. vso 24-28. sor. Edwards: Oracular and Amuletic Decrees... London, 1960, 11. 11. tábla.) Hasonló szövegekből tisztán kirajzolódik a démonokkal benépesített világ képe.
A nagy istenek segítségét is igénybe lehetett venni a betegségek szellemeinek elűzésénél. Deir-el-Medinéből származik egy kis papirusz, mely a következőképpen kezdődik: "Felső és Alsó-Egyiptom királyának, Ozirisznak királyi parancsa. Így szól Gebhez, a vezírhez, a herceghez: állítsd fel az árbocodat, bontsd ki a vitorládat, (utazz) a Sás Földjére. Vidd rnagaddal a férfi és női neszit, az ellenséges férfi és női démont, a halottat és halott nőt, akik Aninahte, Ubehet fia ellen vannak..." (Sauneron in: Kémi 20. 1970, 7. skk.) Ezek a démonok és halotti szellemek náthát és lázt okoztak Aninahténak, aki a papiruszt vékony vászonszalagra kötözve hordta a nyakában amulettként. A démonok erejének megbénítására szolgált az a hét csomó, melyet a szalagra kötöttek. A varázsigét két isten-bárka, két udzsat-szem és két skarabeus rajza felett kellett elmondani. A szövegben említett Sás földje a túlvilág egyik tartománya, tehát Gebnek a másvilágra kellett hajóján szállítania a betegség okozóit, hogy minél távolabb legyenek Aninahtétól.
A démonhit az egyiptomi világkép integráns része. Annak az embernek általános szemlélete, aki környezetét, a terrnészetet kiszámíthatatlan szellemi lényekkel népesíti be, alapvetően különbözik azétól, aki kizárólag élő és holt anyagot lát benne. A túlbonyolított, a teológiában járatlanok számára érthetetlen istenazonosítások, az istenségek transzcendens vonásainak kihangsúlyozása a föld és az attól mind távolabbra kerülő istenvilág között átmeneti lények sokaságát hozta létre akár egyes istenek népi formájában, akár démonokként. A néphitben ők foglalják el az elvont istenek helyét. A dérnonhit a vallási fejlődés minden isiinert fokán megtalálható, túlfejlesztése, szertelen, groteszk formában való jelentkezése azonban általában a kései, hanyatló időszakok jellemzője, amikor a teológia, a filozófia a korábbinál nagyobb mértékben próbálja a néphit elemeit integrálni, saját keretei közé illeszteni, magyarázni, tovább- fejleszteni.
Minden tudálékos sallang ellenére ez voltaképpen reprimitivizálódást jelent, s szinte a kezdetleges animista világszemlélet szintjén érzi magát az olvasó, amikor egy démotikus intelernirat ekképpen figyelmezteti: "A kis folyónak is megvan a maga démona." (Insinger Papirusz 24. col. 11. sor. A. Volten: Das demotische Weisheitsbuch. Kopenhagen, 1941, 98.)